SZÍVTANGÓ

Tomán Edina

„És miután kisírtam magam, és megnyugodtam, csendes lesz minden. Megbékélek a világgal. Megbékélek a bántó, igazságtalan emberekkel. Megbékélek a ténnyel, hogy én más vagyok. Nekem más dolgom van. Más küldetésem. Letörlöm könnyeimet, mélyeket sóhajtok a mámorító fertőtlenítőszagú levegőből, és felállok. Talpra állok, mint már oly sokszor, és méltósággal nézek szembe a világgal. Kinézek a kórházi ablakon, mely ablak egykor a világot jelentette magát. Mely ablakon egykor naphosszat révedtem a távolba. ÉS szőttem végtelen álmaimat. Egy lányról. Akit az orvosok Isten ajándékának tekintettek. Egy lányról. Aki felállt onnan, ahonnan még senki. Egy lányról. Aki a futásra született.?" (Szívtangó)

Az elmúlt tél azt hiszem, remekül sikerült a kitűzött célok megvalósítása szempontjából. 2011 augusztusa óta heti szinten minimum száz kilométert futottam. Időjárási és egészségügyi szempontoktól függetlenül. Futottam szélben, mínusz 15 fokos fagyban, bokáig érő szűz hóban, lázasan, tüszős mandulával, mindennapos vérvizsgálatok és vérhígító injekció-kúrák kellős közepén. Hétköznapokon a 18. kerületi, egy kilométeres körpályámon, hétvégén a Dunakanyarban és a Börzsönyben. Persze, ez nem meglepő, hiszen a kitűzött célok erőt próbálóak, a feléjük vezető út rögös és tele van buktatókkal, nehézségekkel és fájdalmakkal. Egész egyszerűen menni kell, minden körülménytől függetlenül. Az én boldogságom azonban éppen ez. Hiszen én azért futok, mert szeretem. Jobban, mint bármi mást a földön. Mert én a futásba vagyok szerelmes.

A Spartathlon felé tartó út fontos szakaszai szerepelnek az idei év versenytervezetében, amelyeket már egy évvel ezelőtt beterveztünk és beírtunk a naptárba. Ezek első állomása volt március 17-18-án a Balaton Szupermaraton két napos, összesen közel 100 kilométeres távja. Itt a teljes távot két nap alatt kellett megtenni, mindkét nap a maratonnál hosszabb távval. Az első nap a Badacsony – Balatonfüred közel 44 kilométeres távját, másnap pedig Balatonfüredtől Siófokig, 53 kilométert.

Csodálatos örömfutás volt ez a két nap, gyönyörű idővel, szikrázó napsütéssel, új kihívásokkal, mérhetetlen mennyiségű adrenalinnal, a Balaton számomra varázslatos és semmi mással nem összehasonlítható szépségével. Azzal, hogy együtt futhattam a barátaimmal, és azokkal a fantasztikus futókkal, akikre példaképként tekintek. Nem utolsó sorban pedig mindennél több erőt adott Gyuri közelsége, féltése, maximális támogatása és mérhetetlen szeretete. Azt hiszem, ez volt az első alkalom, hogy ultrafutónak érezhettem magam, hogy büszkén állhattam be a rajtvonal mögött olyan fantasztikus futók mellé, mint Lubics Szilvia vagy Földingné Nagy Judit. Voltak persze fájdalmak, fáradtság, küzdés és harc önmagammal, de az ultrafutás erről szól. A fájdalmakról és a küzdésről. Ezek elviseléséről.

Gyuri a lelkemre kötötte, hogy ne fussam ki magam az első napon, hiszen a neheze még hátravan másnap. Persze, én ezt nem tartottam be, és 4 óra 5 perces idővel futottam le a közel 44 kilométert. Hozzá kell tenni, egyáltalán nem fáradtam el. Úgy futottam be a célba, hogy pontosan tisztában voltam vele, mi vár rám másnap. Volt azonban a célba érkezés után egy mindennél fontosabb dolgom. A célkaputól alig száz méterre a füredi Szívkórház épülete magasodik a fák mögött. Az a kórház, amiről oly sokat írok könyveimben. A kórház, ahonnan 2004 januárjában elindultam. Ahol talpra álltam.

Felsétáltam a domboldalon, s leültem a kórház parkjában található Kossuth Lajos forrás tövébe. Olyan volt, mintha hazaérkeznék. Arcomat a tenyerembe temettem, s hálát adtam a sorsnak, amiért itt lehetek.

Tulajdonképpen mindkét napot a vártnál és tervezettnél jobb időeredménnyel fejeztem be. Ez pedig felért egy jókora vállveregetéssel. Siófokra 5 óra 14 perc alatt érkeztem meg Balatonfüredről. Fáradt voltam, fájtak a combizmaim, az órákon át forrón tűző nap leégette az arcomat, a vállamat, a lábaimat. De mérhetetlenül boldog voltam. Hiszen megcsináltam. A kitűzött célt ismét teljesítettem.

A verseny után egyetlen napot pihentem, kedden már ismét edzettem. Hiszen március 31-én Veszprém következett és a 6 órás futás.

Gyuri szerint ez az első komoly lépés Spárta felé. Eredetileg úgy terveztem, hogy kényelmesen végigfutom a 6 órát, az eredmény nem fog érdekelni. Persze, ez naiv elképzelés volt, lévén hihetetlenül maximalista vagyok. Veszprém előtt egy nappal jelentettem be Gyurinak, hogy megcélzom a 60 kilométert. Erre ő annyit mondott: merész, nagyon merész..

Tudni kell a 6, 12 és 24 órás versenyekről, hogy kimért, nagyjából 1 kilométeres körpályán zajlanak. Kvázi, ha valaki 60 kilométert akar teljesíteni a 6 óra alatt, akkor nagyjából 60 kört kell megtennie ugyanazon a körön.. Végtelenül hosszú, monoton és pszichésen megterhelő versenyek ezek. Még jó, hogy hétköznapokon hasonló körülmények között edződöm..

A verseny reggelén Gyurival az autóban, útban Veszprém felé, kiszámoltuk, hogy a 60 kilométer eléréséhez milyen körönkénti időeredmények szükségesek, milyen tempót kell futni, illetve mennyi minimum a körök száma. A veszprémi pálya 1388 méteres, eszerint 43 és fél kört kell lefutnom, minimum 8 perc 20 másodperces körökkel – a frissítéseket is beleszámolva. Persze, nem Tomán Edina volna a nevem, ha az első körömet máris nem 6 perc 49 másodperc alatt tettem volna meg. Magyarul bekezdtem, de rendesen. 3 órán keresztül nem engedtem a köridőmet 7 és fél perc alá. Ez Gyurit megijesztette, lassításra buzdított, de egyszerűen vittek a lábaim, vitt a hév, az adrenalin és a félelem az utolsó órák holtpontjaitól és lassulásától. A pálya fele sajnos emelkedett, sunyi módon, lassan de biztosan. Ez pedig rettenetesen kivett nagyjából 3 és fél óra elteltével. A maratoni részidőm (42,2 kilométer) 3 óra 50 perc volt, az 50 kilométeres részidőm pedig 4 óra 38 perc. Ezzel minden eddigi saját rekordomat megdöntöttem. De továbbra is mentem, szépen tartva az 5.26-os átlagtempót. Megittam két magnézium-ampullát, minden második körben frissítettem, még egy mellékhelységet is beiktattam. Gyuri minden kör végén mondta, hol tartok, tudtam, hogy 3 kilométer előnyöm van a tervezett 60-hoz képest. De egyetlen pillanatra sem nyugodtam meg. Sőt, amikor a 4. óra után kegyetlen fáradtság jött rám, rettenetesen megijedtem. Éreztem, hogy lassulok. Egyre jobban fájt a domb megfutása, egyre jobban éreztem a térdemet a kegyetlenül kemény betonpályán, és egyre inkább úgy éreztem, a gyomrom is rendetlenkedik. De nem álltam meg. Gyuri szinte az egész verseny alatt mellettem volt, kísért, beszélt hozzám, tartotta bennem a lelket, olyankor is, amikor úgy éreztem, vége. Mellettem állt akkor is, amikor 5 óra 40 percnél elérkeztem a 60. kilométeremhez. Megcsináltam. Lefutottam, amiért jöttem. Akár meg is állhatnék, de az nem én volnék. Folytatom. Hiszen még hátravan 20 perc. Menni kell tovább. Négy perccel a 6 óra letelte előtt végül elérkezett az utolsó kör. Tudtam, ez már nem lesz teljes kör, nem fogok végigérni, így felvettem a kis csomagot, amit a 6 óra leteltével ott kell letenni az útra, ahol éppen tartunk. Így mérik ki a pontos megtett távot. Hihetetlen érzések kavarogtak bennem. Soha ilyen közel nem éreztem a határaimat. Olyan volt, mintha már csak pillanatok lennének hátra, mintha a lábaim pillanatokon belül összecsuklanának alattam. De még itt is futottam, olyan tempóban, ahogyan csak bírtam. Úgy éreztem, repülök, majd pedig zuhanok lefelé a mélybe.. Talán már nem is voltam teljesen magamnál. Azt sem tudtam, hogy nők között abszolút 2. helyen állok. Amikor pedig meghallottam a 6 óra leteltét jelző dudaszót, ledobtam a kezemben szorongatott távjelző csomagot. Gyuri ölelését éreztem magamon, és szavait hallottam, ahogyan azt súgja a fülembe: megcsináltad. Én viszont már csak könnyeimet nyeltem, és olyan érzéseket kezdtem birtokolni, amelyek nagyobb kincset jelentenek, mint bármi más a világon.

Hogy mit éreztem? Azt, hogy nem maradt bennem semmi. Akkori állapotomból szó szerint mindent odaadtam ennek a futásnak. Mindent. A könnyek pedig a boldogságnak szóltak. Annak a boldogságnak, amit csak az élhet át, aki mindenét odaadja. Aki átéli az érzést, amikor teljesen kiürül a lélek, kitisztul, és tökéletesen üresen és tisztán élheti át azt a fantasztikus érzést, ami ezért cserébe jár. És az érzést, hogy a szív, ami felfoghatatlanul erősen dübörög mellkasomban, valaha haldoklott. Valaha meghalt, és órákon át pihent. De én már tudom, hogy azért pihent, mert akkor már tudta, egyszer mennyire erősnek kell lennie..

Első 6 órás ultramaratonomon 63 kilométert futottam és ezzel női abszolút 2. helyezést értem el.

A verseny vége után egy órával be kellett látnom, hogy bizony nem volt olyan drasztikus a dolog. Semmi izomláz, semmi komoly kimerülés. Másnap ismét edzés. És várom április 28-át, a sárvári 12 órás futást. A futást, ahova Veszprémi eredményemből kiindulva teljesen új célokkal, újraértékelt, merészebb tervekkel fogunk megérkezni…

Forrás: Tomán Edina Ultrafutó